Karinthy hőse lenne?

Amint meglát, felderül az arca. Tudom, hogy szereti a hangokat, a különböző magánhangzókat és hangfekvéseket, így köszönés után egyből duruzsolok neki, a szavakat lassan, nyomatékosan kiejtve. Nem is ejtve, ez könnyedséget feltételez, mintha kirepülnének a szavak a számból, de azok nem szárnyalnak, inkább nehéz léptekkel, megfontoltan cammognak ki onnan – a basszustól a szopránig – mindenféle hangfekvésben. mommy_mia_blog_karinthy_hose_lenne_1 „Na, és mit mond a vonat? „Si – hu – hu – hu, si – hu – hu – hu” Ezen a ponton az arcáról leolvasható megfeszített figyelem kacagássá szelídül, amitől én persze olvadozni kezdek, és folytatom a si-hu-hu-zást. Mikor már Hegyeshalomnál járhatok, kiszállok a vonatból, és a „ku – ko – ri – ca” szólammal lezárom az aznapi utazást. Persze ezt is legalább kétszer, háromszor megismételve, mert úgy az igazi, mert akkor kezd el egyre jobban nevetni, az ismétlés felvillanyozza, biztonságban érzi magát, sőt, várja már a baráttá lett szavakat. Legalábbis úgy tűnik.mommy_mia_blog_karinthy_hose_lenne_2 Többször egymás után izzik még a galagonya ruhája is, míg már majdnem lángra lobban, de mielőtt meggyulladna, elkezd fújni a szél, siúúú, siúúú, aztán beáll a szélcsend. Igen, én tudok széllel is oltani! Mert ebben a mi világunkban minden megtörténhet. mommy_mia_blog_karinthy_hose_lenne_3 Aztán egyszer csak azt veszem észre magamon, hogy bugyutaságokat mormolok, összevissza mórikálok neki, abban reménykedve, hogy ezzel valóságos mosolylavinát indítok útjára, ami majd beteríti az egész szobát, lakást, várost, országot, sőt, az egész világot. Éljen a világbéke! De ekkor egy szirénázó jármű, egy hangos autóduda vagy egy útfúró gép fülsiketítő hangja a másodperc töredéke alatt visszazökkent a rút valóságba. Világbékéről szó sincs. Ám ott, akkor, vele mérhetetlen béke van, a mi saját, megrendíthetetlen, külön bejáratú békénk, a rút valóság pedig kívül reked e körön. Persze az is lehet, hogy csak én hiszem így, és ő sokkal szívesebben beszélgetne Goethe Faust-járól, mert ő valójában Karinthy hőse – csak lányban -, akit jelen esetben Hannának hívnak, és aki csak megadja a nagymamájának – jelesül nekem – azt, ami jár. :)

Jutka
Mommy Mia

mommy_mia_blog_karinthy_hose_lenne

Karinthy Frigyes: Gőgicse

Szeretnék valahogy megismerkedni velük, mert Pestig még négy órát megy a vonat és a lapokat kiolvastam. Csinos, barna asszony és kissé kövéres úr és Bübüke, aki hat éves lehet, de még szoknyában járatják. Odafigyelek.

– Bübüke, mit kell mondani a bácsinak?

– Köszönöm tépen.

– Köszönöd tépen? Jaj, te aranyos! Nézd, kérlek, Aranka, hogy csücsöríti azt a kis száját, mikor azt mondja: tépen! Jaj de édes ez a gyerek. Te!!… Te drágaság.

Aztán.

– Bübüte, tit szejet Bübüte, a nénit, vad a bácit?

Bübüke: A Majiszta nénit.

Mariska néni: Jaj, te mingyárt megeszlek! Méj szejeti Bübüte a Majiszta nénit? Ude azéj, mej az ad neki cutojtát.

Bübüke: Igen.

Mariska néni: Hallod! Azt mondta, igen. Hallottad, hogy mondta?

A bácsi: Hát a bácit nem szejeti a Bübüte? Na, megállj! Moszt haratszit a báci.

A bácsi tényleg haragszik. Durcásan elfordul Bübükétől és az egyik ujját durcásan a szájába dugja. Haragosan néz Bübükére és összecsücsöríti a száját. Bübüke nem bánja. Az asszony könyörögve néz rám, mintegy elképedve, hogy hogy lehet egy gyerek ilyen egy édes. Tényleg, milyen egy édes egy ilyen gyerek. Nem is olyan édes.

Továbbá.

– Bübüte, moszt diditézni teli Bübütének. Ajukálni kell.

Bübüke nyafog, nem akar aludni.

– Bübüte, idenézz, néni, meg báci is ajutál. Idenézz; látod? Neked is muszáj.

Be akarják csapni a gyereket, hátradőlnek, behúnyják a szemüket és úgy tesznek, mintha aludnának. Bübüke figyeli őket, nem merik kinyitni a szemüket. Végre megúnják és tényleg elalusznak. Egyedül maradunk Bübükével. Nagyon unom magam, meg fogok ismerkedni a gyerekkel.

– Bübüte, – kezdem – méjt nem ajutál?

Bübüke felém fordul és mély megvetéssel néz végig.

– Nevem Réz Jeromos – mondja Bübüke hidegen és határozottan. – Az úrnak nem vagyok Bübüke. Ezeknek az vagyok, szegényeknek, mert rokoni viszony köt hozzájuk és el kell néznem a gyengeségüket. Részint belátásból, mert ők azt hiszik, hogy nagyon kedvesek, amikor így gügyögnek nekem és nincs szívem hozzá, hogy kiábrándítsam őket, részint pedig számításból, mert néhány évig náluk leszek most, ők gondoskodnak rólam és mondhatom, így kényelmesebb nekem, mintha magamnak kellene megkeresni a kenyeremet, felnőtt gyanánt. Ezzel szemben én tartozom nekik kedvesnek és bájosnak és gyermetegnek lenni. Ők például azt mondják nekem: »Bübüte«, mire én selypítve felelek nekik, mert ez nekik örömet okoz, úgy látszik, hogy a pénzükért joguk van hozzá, hogy úgy mulassanak, ahogy ők tudnak. Ezek társadalmi félszegségek uram és én alkalmazkodom és kiváncsian kérdezősködöm és csudálkozom, mikor mindenféle butaságokat mondanak nekem a vasútról, meg a madarakról és úgy teszek, mintha ők nagyon imponálnának nekem, hogy mindent tudnak és én semmit se tudok. Alkalmazkodom, de higyje el, nehezemre esik sokszor.

– Uram, igazán sajnálom önt.

– Ne sajnáljon. Ha felnövök, nekem is lesz gyerekem és gügyögve fogok beszélni vele és tanítani fogom és imponálni fogok neki és az szót fogad nekem. Az emberek, ha idősebbek lesznek és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót. De most ne zavarjon, gondolkodom.