Amint meglát, felderül az arca. Tudom, hogy szereti a hangokat, a különböző magánhangzókat és hangfekvéseket, így köszönés után egyből duruzsolok neki, a szavakat lassan, nyomatékosan kiejtve. Nem is ejtve, ez könnyedséget feltételez, mintha kirepülnének a szavak a számból, de azok nem szárnyalnak, inkább nehéz léptekkel, megfontoltan cammognak ki onnan - a basszustól a szopránig - mindenféle hangfekvésben. „Na, és mit mond a vonat? „Si – hu – hu - hu, si – hu – hu - hu” Ezen a ponton az arcáról leolvasható megfeszített figyelem kacagássá szelídül, amitől én persze olvadozni kezdek, és folytatom a si-hu-hu-zást. Mikor már Hegyeshalomnál járhatok, kiszállok a vonatból, és a „ku – ko – ri - ca” szólammal lezárom az aznapi utazást. Persze ezt is legalább kétszer, háromszor megismételve, mert...
